Bevallom, kicsit lámpalázam van. Sosem írtam még naplót, így mondanom sem kell, úgy fogtam bele: Hogyan is kell ezt? Aztán gondoltam, hogy írok. Hogyan is máshogyan lehetne egy naplót elkezdeni. Nem akarom sokkolni a – közönség híján – naplóm lapjait azzal, hogy ’in medias res’ hintem a papírra élményeimet, így először is jöjjön néhány szó rólam…
Évekkel ezelőtt a barátaimmal egy átmulatott éjszaka után szállóigévé vált a következő mondatom:
„Hegedüs Méri, szolgálatára!”
Hogyan született ez a mondat? Nos, először is, piszkosul berúgtunk. Ilyen ez a popszakma, no meg az, ha az ember úgy issza a tequilát, mint a vizet. Úgy hajnali négy óra tájban egy igazán kedves kinézetű fiatal fiú próbált ismerkedni velem, miközben ellazultan csillogtattam még csiszolásra szoruló tánctudásomat. Az esetre nem emlékszem, csak a későbbi beszámolókra tudok hagyatkozni. Katonásan szalutáltam, majd a fent leírt határozott mondattal mutatkoztam be a fiúnak. Ezt követően pedig megfordultam, és lesmároltam a velem szemben álló ismeretlen lányt. A barátaim irtózatos nevetésben törtek ki, a fiú mellett hirtelen az összes barátja ott termett, a szájon csókolt lány pedig tátott szájjal állt néhány pillanatig, majd eltűnt a tömegben. A lányt sosem láttuk többet azon a szórakozóhelyen, én viszont annál népszerűbb lettem, s azóta is minden alkalommal kapok egy ingyen tequilát a pultos fiúktól.
De mondjam a lényeget, tudom. Mégpedig, hogy mi az, hogy Méri? Nos, becses nevem Hegedüs Kamilla. Huszonöt éves vagyok, egyedülálló, romantikus, naív lélek. Megrögzött híve vagyok a csokoládéfogyasztásnak, az alakformáló aerobicnak, a romantikus filmeknek, a fülbevalóknak no meg persze a istenien csókoló jóképű pasiknak és végül, de nem utolsó sorban a jó szexnek. Szókimondó és roppant piszkos fantáziával megáldott lány vagyok. Főként, ha a szexről van szó.
De megint elkalandoztam! Nehéz ez a naplóírás, olyan sok minden eszébe jut az embernek. Szóval, miért Méri? Van nekem egy nagyon kedves és régi barátom. Az a fajta, akit ki kéne találni, ha nem lenne. Becses neve Tóth Csaba. Így persze a legtöbben csak bután néznének rám, hogy az meg kicsoda. De ha azt mondom, hogy Johnny, netalántán Johnny Bravo, azonnal több tucat diszkópatkány kap a fejéhez, hogy ’Hát perszeeee!. Johnny barátom a világon a legnagyobb arc, és igazi társasági ember. Ő nevezte el saját magát Johnnynak, mert amolyan asszociatív lélek, és amennyire szereti magát nézegetni a tükörben, egy nap azzal állított be hozzám, hogy ő bizony kiköpött Johnny Bravo. Rögtön azt kérdeztem volna tőle, hogy éppen olyan röhejes? Persze ő megelőzött és hozzátette, hogy éppen olyan sármos és jóképű, no meg persze laza csávó. Nem volt szívem letörni, így ráhagytam s azóta is segítek neki erősíteni ezt a roppantmód passzoló imidzset. Johnny barátommal együtt jártunk főiskolára. A gólyatáborban ismertem meg, ahol három teljes napig azt hallgattam, hogy valami nem stimmel velem. Ezt követően még egy teljes hónapig hallgattam ugyanezt a főiskolán minden egyes együtt töltött percében. Mígnem egyszer kifejtette, hogy én nem Kamilla vagyok. Inkább olyan Méri. Persze így „é”-vel és „i”-vel. Hogy miért? Nos, elárulom. Johnny barátomnak van egy nagypapája, aki nagy „Hegedűs a háztetőn” rajongó. Így nem is volt kérdés, mi jutott eszébe rögtön rólam. S ha már háztető, akkor ez a drága asszociatív lélek mindjárt egy másik zenés darabot idézett meg, ahol szintén akadt itt-ott némi háztető. Hát persze, hogy Mary Poppins volt. S ha már itt tartott, szerinte még hasonlítok is rá, ezért nem is volt kérdés, hogy többé sosem tudtam levakarni a Méri nevet.
Az egyetlen, aki még Kamillának hív, pontosabban Kamónak, az a családom. A munkahelyemen is így mutatkoztam be, de aztán hamar kiderült, hogy is hívnak „valójában”, s aztán ott is azon kaptam egyszer csak magam, hogy már csak Méri vagyok. Hol dolgozom? Látom, figyelsz? Igen, ezt még nem mondtam. Egy remek kis szállodában az értékesítési csapatot bővítem. Mit bővítem, gazdagítom. Belterjes társaság, egészségtelenül sok női kollégával, töménytelen pletykával, de azért egész jó társasággal és szerethető munkával, olykor elég problémás főnökkel. De majd erről is bővebben beszámolok. Most rohannom kell, Johnny barátom vár, én ütődött, megígértem neki, hogy elmegyek vele egy focimeccsre. Dögunalom, de talán egy zacskó szotyi megment, hogy ne aludjak el közben…
